Dátum: 2019 július 21. (vasárnap) | Dániel, Daniella

hírek

Nagy gólok, kis mondatok – nagy mondatok, kis gólok

Akadémia szakosztály 2018-12-26 Megtekintések száma: 749

A labdarúgó világbajnokságok egyik különleges briliánsát Kiss László helyezte el a sportág dicsőségtrónján. Vele beszélgettünk arról, kik által jutott el idáig.

1982-ben  Spanyolországban mesterhármast lőttél a futball VB-k történetének legrövidebb ideje, mindössze 7 (!) perc alatt. Ráadásul ez valójában mesternégyes volt: a játékvezető egy góltól les címén jogtalanul megfosztott.

Másfél perccel később viszont a következőt már kénytelen volt megadni! – nevet fel Laci.

Nem mellékes, hogy e futballtörténelmi eredményű Magyarország-El Salvador 10:1 meccsen mindezt csereként  hoztad össze.

Egész pályafutásomat végigkísérték az egészen különleges mérföldkövek, s valóban így volt ez a válogatottban is. 1979 őszén játszhattam életem első válogatott mérkőzését Nyíregyházán, ami Bene Feri búcsúmeccse volt.

Vele kezdhettem közepet, pár percet játszottunk együtt, kényszerítővel egy 11-est is összehoztunk. Hogy mit éreztem? Nekem, somogyinak Ő nem Feri, hanem Ferike volt. Miért? Mert nem volt ideje megöregedni nálunk. Maximum egy év alatt az összes meccsét lejátszotta Somogy megyében (Marcali, Kaposvár), s 16 évesen már itt találta magát Újpesten. Somogyban én is Bene Ferike akartam lenni. Nekem megadatott, hogy a válogatottból elbúcsúzott egy somogyi gyerek, s átvette tőle a stafétát egy másik: fantasztikus érzés volt! Egyébként is érzelemből közelítem meg a futballt, s érzelemből is játszottam. Még most is elérzékenyülök, ha erre a mérkőzésre gondolok. Éreztem rajta is, hogy a földijének adta át a helyét. Hihetetlen egy ilyet átélni.

Bene Feri rendkívül jóindulatú ember volt. A halála előtt szerettem volna elbúcsúzni tőle, de már sajnos nem sikerült.

Egyébként kezdtem közepet Pelével is... A Népstadionban az osztrákok ellen. Óriási dolgok ezek.

Utánpótlásképzés nélkül

15 és fél évesen lettem igazolt labdarúgó, addig nem játszottam sehol, így pályafutásom utánpótlás része gyakorlatilag teljesen kimaradt. Egy iskolatársam –aki később agykutató lett az USA-ban- ajánlott be a sulicsapatból.

A Kaposvári Rákóczi ifiben úgy kezdtem, hogy szinte belöktek a nagypályás csapatba. Ha épp nem volt bal oldali középpályás, akkor azt mondták, hogy te leszel az. Küszködnöm kellett, hogy bekerüljek a kezdőbe, ahol volt pl. egy Boros Gyula nevű srác, aki ontotta a gólokat. Nagyon szerettem volna Boros Gyula lenni. Mondanom sem kell: semmire nem vitte. Láttam, hogy vannak hibái, amiket én el szerettem volna kerülni. Emberi tényezők, amiktől végig el is határolódtam.

„Maga innentől kezdve itt nem fog futballozni!”

Volt egy szintén meghatározó, nagyon-nagyon fontos élményem. 1971-ben év közben érkezett edzőnek Kaposvárra a felnőtt csapathoz Mathesz Imre. Akkor már sajnos nem beszélhettünk arról, hogy mi labdarúgó nagyhatalom lennénk, de Albert és Bene még uralták nemcsak az itthoni, hanem az európai futballpályákat is. A tv-ben abban az időben (’60-as évek vége, ’70-es évek eleje) egy hónapban csak egy meccset adtak, jellemzően a kettős rangadók egyikét. Mathesz Imre Kaposvárott olyan név volt a futballt kedvelők körében, mint ha egy istenről beszélnénk. Ha egy gyerek a szüleitől, a szomszédoktól, az ismerőseitől ezt hallja, természetesen így tekint rá ő is. A hátsó salakos pályán játszottunk, Imre bácsi a csőkorlátnál nézte az ifimérkőzést. Amikor vége volt a meccsnek, megszólított: „Kicsi, jöjjön ide! Na: maga innentől kezdve itt már nem fog futballozni.” Ahogy akkor lesápadtam, az a mai napig bennem van: hogy valami nagyon rosszat csinálhattam, hogy soha többé nem játszhatok - miközben imádtam futballozni. „Holnap 14 h-re az első csapat öltözőjébe jöjjön.” Köpni-nyelni nem tudtam! Egyik pillanatban azt hittem, mindennek vége, a következőben pedig a felnőtt csapatban találtam magam. Miközben fél évig az ifibe sem fértem be. Így aztán soha többé nem játszottam utánpótláscsapatban. Kezdetben a fakóban szerepeltem megye I-ben: Imre rendszeresen, tudatosan be-beállított, ma úgy mondjuk, felépített. De nem csak engem. Körülnézett a környéken, és egy nálam 2 évvel idősebb játékosra is azt mondta a Kaposvári Vasasból, hogy nagyszerű futballista, a nyáron ezt a fiatalt is ideigazoljuk. Ő volt Burcsa Győző. Ez azért érdekes, mert mi ott voltunk odáig is, Győző már 18 éves elmúlt, valakinek addigra már észre kellett volna vennie bennünket.

Hasonlóan meghatározó volt számomra Avar Ricsi bácsi. Még Mathesz érkezése előtti félévben a megyei ifiben nyertünk egy mérkőzést kb. 16:0-ra, rúgtam vagy nyolc gólt. Füvön játszottunk -ami akkoriban ritkaságságszámba ment, nekünk egy csoda volt-, s meccs után integetett nekem egy idős bácsi, hogy: "Jöjjön már ide!" Szüleim által jólnevelt vidéki gyerekként oda is mentem, azt mondja: "Figyelj ide: szeretnél még több gólt lőni?" Ki ne szeretne?  – hagytam rá: hadd mondja el a mondókáját, hamarabb végzünk, túl leszünk rajta. Azt mondja: "Te nagyon szépen rúgdosod itt a gólokat, fiam, de: amikor a 16-oson belül nálad a labda, a két kapufa legyen a te két játékostársad, azok veled vannak. No, az ő belső lábukhoz passzold oda kőkeményen, belsővel a labdát. Megfogadod?" "Meg!" – válaszoltam udvariasan. Megyek be az öltözőbe, edzőm, Feri bácsi kérdezi: "Te, Laci, tudod kivel beszéltél? –Nem. –Akkor figyelj: amit Ő mondott, azt jól jegyezd meg, mert ő Avar Ricsi bácsi. Tudod, ki ő? –Nem. –Olvass utána." Ez nagyon megmaradt bennem, és sok olyan gólt lőttem, hogy nem erőből, hanem kőkeményen a sarokba passzoltam. Ez annyira meghatározó volt a pályafutásomban, hogy megpróbálom én is továbbadni a gyerekeknek. Hogy így is lehet. Mert amikor ziccerben belerúgnak egy jó nagyot a labdába, akkor mindig elcsodálkozom, hogy ők nem hallották Avar Ricsi bácsit. De aztán elmesélem nekik szívesen, hogy lehet azt passzolni is, nem kell erőből. Ha látsz egy kis rést, oldd meg így.

Másik eset. Ahogy Mathesz fölvitt az elsőcsapathoz, mindjárt az elején történt, hogy egy jól ismert, egyszerű gyakorlatnál (kiíveled a labdát a szélre, a társad átveszi, beadja, te pedig érkezel fejelni) többször rosszul vette át és még rosszabbul adta be az egyik szélsőnk. Imre bácsi mérgelődött, leállította az edzést. Épp én jöttem soron, mondja nekem: "Ívelje ki!" Kiíveltem, Ő levette, s már adta is be. Komolyan mondom, élmény volt érkezni a beadásaira. Ez így ment 10 percig, aztán szólt: "másik oldal!" Amikor ott sorra kerültem, ballal is ugyanolyan tökéletesen adott be. Közben azt mondta: "na, látják, ezért kell ballábasnak is lenni!" Edzés után odamentem hozzá, hogy hogy csinálja, hogy mindkét lábbal ugyanolyan jó? "Laci, én jobbhalf voltam. ’56-ban disszidáltam, 1 évet Bécsben játszottam, de utána visszajöttem. Kint nekem balszélsőt kellett játszanom. Muszáj volt megtanulnom. Ilyen egyszerű ez. Ráadásul sosem árt." Megtanultam tőle, hogy érdemes kétlábasnak lenni, 1981-ben a Norvégiában győztes gólomat is ballal lőttem.

Igen, az a Te emblematikus gólod. Viszont kevesen tudják, hogy ugyanezt, ugyancsak ballal már korábban, 1979-ben megcsináltad a Csehszlovákia elleni olimpiai selejtezőn. (kattints a képre!)

A kíváncsiságtól a felfedezésig

Igen, csak most ezzel hirtelen nagyon előre szaladtam.

Kaposvár után Pécsre kerültem, főiskolára. Sajnálom a mai napig, hogy otthagytam, mert én is azt hittem, a futball sokkal fontosabb. Aztán hamar rájöttem, hogy nem. Voltak olyan játékostársaim, akik orvosi vagy jogi egyetemet végeztek, róluk kellett volna példát vennem. De mindez 18 évesen nem ilyen kézenfekvő. Pedig kíváncsi gyerek voltam, minden érdekelt, mindenre odafigyeltem. Szóval, abban a Pécsben játszott Rapp, Katzirz, Kincses, Mauer, Kocsis Pista, Tóth Jóska, Zombori, Kardos Ernő és én. Ma már hihetetlen, hogy egy ilyen csapat (15.000 feletti átlagnézőszámmal) simán kiesett az NB I-ből! A felsoroltak jó részével később együtt lettünk válogatottak, sokan Budapestre kerültünk (Újpest, Vasas, Honvéd). Az akkori kiesésben komoly részem volt: 27-szer játszottam a PMSC színeiben, ősszel csak 5 gólt lőttem, tavasszal meg egyet sem. Helyette porcleválásom lett, nagyon nem sikerült az az évem, csalódott voltam, vissza akartam menni Kaposvárra. Oda, ahol másfél évvel korábban bejelentettem, hogy szeretnék eligazolni. A válaszuk akkor az volt, hogy persze, menjél, jó futballista vagy. S ugyanezek az emberek tárt karokkal fogadtak vissza! A többiek közben két osztályt ugrottak előre az NB I-be. Akkor értettem meg először, hogy a futball olyan, mint egy család: a gyerek kirepül –persze, menjél, csináld a dolgod-, s amikor bajban vagy - visszafogad. Ezért mondom ma is azt, hogy el lehet igazolni a nevelőegyesületedből  (más kérdés, hogy 10 évesen nem kell eligazolni nagy csapatokhoz, mert annak semmi teteje nincsen), mert ha úgy adódik, visszafogadnak. Mert segítenek, sokan segítenek. A vezetők is. Mert távolról nem a pénzről van itt szó. Hanem a jóindulatot éreztem  mindenhonnan. S amit kap az ember, azt próbálja visszaadni. Tapasztalatom, hogy ha én így közelítek, akkor én onnan visszakapok.

Aztán amikor megint bejelentettem, hogy újra menni akarok (itt is kiestünk az NB I-ből), akkor újra azt mondták: persze, menjél, jó futballista vagy, próbáld meg! Hívott az összes fővárosi csapat a Csepeltől a Fradiig, a vidékiek (Zalaegerszeg, Békéscsaba, Szombathely). Hová megyek? A legnehezebbet választom: oda, amelyik épp bajnokságot nyert - a Vasasba. Mathesz azt mondta, ott jó leszek. Én meg hittem neki. Nyers, de hihetetlen egyenes ember volt. Utólag tudtam meg, 40 év múlva, hogy magához hívta akkor a Vasas csapatkapitányát, s azt mondta neki: "Jön ide egy vidéki  gyerek, őt nem bánthatjátok. Bármit csinál, bármit elront, nem bánthatjátok! Hanem bíztassátok, hogy nem baj, csináld tovább."

Többen segítették úgy a pályafutásomat, hogy nem is tudtam róla. Döbbenetes érzés ezekkel szembesülni évtizedek múlva. Nem kivételezettségről van szó, hanem a megbecsülésről, a látásmódról, az odafigyelésről.

Bárcsak ma is sok ilyen edzőnk lenne. Akiket nem az eredmény érdekel, hanem észreveszik a srácokban a tehetséget, előkészítik számukra a talajt, beépítik őket a csapatba. Ráadásul pedig még eredményt is produkálnak velük. Mathesz ezt megoldotta. Amikor elkezdtem edzősködni, én is szerettem volna ilyen lenni. Hogy milyen jó érzés lenne, ha én is fel tudnék fedezni valakit. Nem tudom másképp elképzelni az edzői szakmát. Hogy a semmiből jön egy gyerek, akire azt mondod: hoppá! Aztán példát mutatni neki, kíváncsiságot ébreszteni benne, s amikor kell, oda-odaszúrni a szükséges mondatot. 

Egyszer Tatabányán játszottunk. Jött mellre egy labda, én elhajoltam előle, megfordultam s futottam utána. Nem értem el, kiment, semmi nem lett belőle.  Megyünk a buszon hazafelé, azt mondja nekem Imre: "Laci, köszönöm: én ilyen cselt még életemben nem láttam!"

Megdöbbentem. Megköszöni? Ezt? De hisz taccs lett, ki is kaptunk. És akkor ő azt mondja, hogy maga csinált egy olyan cselt, ami csoda…Megint tanul az ember, ugye?

Az egész futball tanulási folyamat. Maga az edzőség is. Mert ha rúg valaki egy mesterhármast, könnyű odamenni hozzá. A Bozsik Tornákon én nem azt keresem, aki jól játszik, aki alázatos meg ilyenek. Hanem azóta is a momentumot keresem. Mert ha azt tudja, ha az az övé (mert ha egyszer megcsináltad, az már a tiéd), akkor azt a gyereket föl lehet építeni. Ezt vallom, mert ezt tapasztaltam.

11 évig voltál az itthoni női futball legendás csapata, a Femina edzője, majd a magyar női válogatott szövetségi kapitánya. 17 éve Bozsikozol. Ne haragudj, hogy épp most teszem fel neked ezt az elcsépelt, ám annál fájóbb kérdést:  az 1986-os mexikói VB óta hogy jutottunk mi ilyen bántóan, irracionálisan mélyre?

Ez kemény és tragikus téma. De nem akarom megkerülni a kérdést vagy a választ. Ahogy látod, folyamatosan összemosom az edzőséget a játékos-pályafutásommal, így szerintem röviden és velősen a lényeg: az edzők a mérkőzéseken olyan dolgokat kérnek számon a gyerekeken, amit nem tanítottak meg nekik.

A pálya szélén néha az az érzésem, hogy az edző, bár a gyerekekhez beszél, valójában nem nekik, hanem a szülőknek vagy a főnökeinek, az edzőtársainak mondja. Hogy lássák-hallják, hogy ő ezt is, azt is, sőt még amazt is tudja. Sőt, ő olvasta a B licences könyvet, és olyan nevekre utal, akikről a szülők hírből sem hallottak. Gyakorlatilag így akarja eladni magát. Viszont nem tudja, hogyan kell(ene) törődni a gyerekkel, meg hogy az edzésen mit, hogyan érdemes csinálni. Olyan dolgot akar számonkérni tőle, amit ő nem tanított meg. De mielőtt elképednél, elárulom neked, hogy ennél van rosszabb is: a gyerekek megalázása. Kimegyek egy edzésre, az edző odaköszön, "Álljatok meg, gyerekek, köszönjetek!", idáig rendben is vagyunk. Majd mindenki előtt azt mondja: "Laci, most a legjobbak nincsenek itt, ez a maradék: nem tudom, milyen lesz így a mai edzés." És ez nem egyedi!!! Egy gyereknek soha nem mondok ilyet, mert ezzel a földbe taposom. Döbbenetes. Én meg ott állok a partvonal mellett. Ugyanúgy mint Elchében a VB-n 1982-ben. Mégis, mekkora különbség! Tudod, mit kellene ilyenkor mondanom, és még inkább tennem? Hogy azonnal hagyja abba az edzőséget, és elküldeni.

Hogy a gyerekek környékére se mehessen.

Így van. Így bizony.

"Nem a nagy gólokra emlékszem, hanem a kicsi mondatokra."

Egyszer még a Kaposvárral kikaptunk Dunaújvárosban, viszont én meghívót kaptam a B-válogatottba. A Népstadionban volt a szállás, ott volt az A-válogatott is. A toronyépület mellett szűk folyosó, Baróti Lajos bácsi jött szembe, csak ketten vagyunk, félreállok, köszönök. Azt mondja: "Te, fiú, megnéztelek Dunaújvárosban. Ez harmatgyenge volt. Nem szeretném, ha még egyszer így futballoznál. Benned sokkal több van, ráadásul miattad mentem oda." Uhhhh, megint köpni-nyelni nem tudtam. Miattam, egy vidéki senkiért a szövetségi kapitány  lejött Dunaújvárosba? És én azon a meccsen föladtam, tényleg. Rosszul játszottunk, az elenfél sokkal jobb volt. Ma, utólag már tudom, hogy fiatalemberként ott, a folyosón tanultam meg, hogy ha edző leszek, menjek bárhová, ha találok valakit, mondjam meg neki, hogy tetszettél, vagy épp azt, hogy nem. Csak menj oda és mondd meg! Mert az a legrosszabb, ha nem mondasz semmit. Persze egyáltalán nem biztos, hogy Lajos bácsi (csak) miattam jött le. De nekem ezt mondta, én meg a plafonig ugrottam. Mennyi lehettem: 20-21 éves?

A pályafutások állomásokból, azok pedig momentumokból, nüanszokból állnak. Nem a nagy gólokra emlékszem, hanem a kicsi mondatokra.

Voltak akkoriban ún. szakszervezeti tornák. Mi, mint Kaposvári Cukorgyár, az ÉDOSZ-hoz tartoztunk, bekerültem az ÉDOSZ-válogatottba. Edzőnk, Rákosi Gyula, az elődöntőben be-, majd lecserélt. Ilyen soha máskor nem történt velem. Egy 17 éves fiatalemberrel ezt megtenni nagyon durva. Ráadásul kikaptunk. Kivoltam, borzasztóan haragudtam rá, haza akartam menni. A 3. helyért játszott mérkőzésen Csepelen a félidőben 1:0-ra vezetett az ellenfél. Szól Rákosi, hogy "Laci, vetkőzzön, megy be!" Mondom neki: én magának nem játszom. Én magának nem futballozok. Nem megyek be! Nagyot nézett, majd szólt a pályaedzőjének, aki aztán végül rábeszélt. Megfordítottuk a meccset, én lőttem a győztes gólt, harmadikak lettünk. Nagyon köszönöm ma is Gyulának, hogy -bár igen keményen figyelmeztetett- a tehetséget elismerte. Hajlandó volt ismét félidőben becserélni. Mert általában az ilyen játékost azonnal elfelejtik. A mai napig felemlegetem ezt neki (azóta már hozzáöregedtem), hogy Te csináltál belőlem labdarúgót. Ő csak nevet ezen.

Egyébként talán meglepő, de igazából csak Mészöly Kálmánnál voltam válogatott.

Jó, Lakat Karcsi bácsinál debütáltam, játszottam is nála talán még egy meccset, ugyanúgy, mint Mezey Györgynél: de ennyi. Tavaly egy francia újság rákérdezett, hogy Mészöly Géza apja valóban gyakran orditozott? Azt válaszoltam, hogy amikor dühbe gurult, az nem azért volt, hogy neked fájdalmat okozzon. Hanem motiválni akart, visszaadni az egyensúlyt az öltözőben, amikor a félidőben vesztésre álltunk vagy lógott az orrunk. Viszont mindig békén hagyott minket, ha a labda nálunk volt és tényleg játszottunk. Ő a szabad és dinamikus focit szerette. Rettenetesen megtisztelve érzem magam, hogy edzőm volt a Vasasban és a válogatottnál egyaránt.

Aki számomra talán a legeslegkedvesebb: Bundzsák Dezső. Dezső bácsi maga volt a csoda, a humánum. Ő valóban szerette az embereket  - szerintem még az ellenségét is. Ilyennel még nem találkoztam: nem hittem el, hogy ilyesmi létezik. Számomra nagy megnyugvást jelentett az a két év, amíg a Vasas edzője volt. Az elsőben majdnem bajnokságot nyert velünk (ezt az eredményt csakis személy szerint neki köszönhettük). Hihetetlen humora volt. A bajnokság kb. 5. meccsén odahaza játszottunk a Tatabányával. Náluk elöl Kiprich, Plotár, Vincze, mögöttük Csapó Karcsi: félelmetes csapat volt, simán nyerhettek volna bajnokságot. El is vertek bennünket, talán 0:2 lett. A meccs utáni hétfőn látjuk, hogy jön az elnök, az elnökhelyettes és Dezső bácsi. Na, mi lesz most? Kicsi öltöző, hely semmi (nem mint manapság, hogy karosszék meg bőrfotel), megállnak hárman, mi lehajtott fejjel várjuk az ítéletet, a büntetést. Dezső bá’ kérdi: mindenki rendben van, sérülés stb.? Kinyitja a piros füzetét, s azt mondja: "Szombaton 0:1-es félidő után 0:2-re kikaptunk itthon a Tatabányától." Síri csönd. "Én ennek örülök!" Nem akartunk hinni a fülünknek! Mit beszél? Hogyhogy örül ennek? Majd így folytatta: „Mert ha most nem örülnék, már akkor is kikaptunk volna.”

A Vasasban edzőm volt Illovszky Rudi bácsi. Róla sajnos nem tudok örömmel beszélni. Komoly összetűzéseim voltak vele, s tudtam, hogy ha ezek nyilvánosságra kerülnének, mindig ő nyerne. De ebből is tanultam. Kispadra ültetett (ami rendben van, mással is előfordult már) aztán rosszul álltunk a meccsen, s a közönség követelésére szólt, hogy menjek melegíteni. Boldogan indultam, ám azt mondta: "A kis füvön!" Vagyis ott, ahol nem volt senki. Nem melegíthettem be a szurkolóink előtt. Azonnal tudtam, miről van szó: többé nem léptem pályára a Vasasban. Ez a konfliktus közöttünk soha nem derült ki, mert rögtön utána 2 évre kikerültem Franciaországba. Hogy mégis mit tanultam az Öregtől? Mikor hazajöttem,  mentünk a feleségemmel szegény Török Peti temetésére. A sokaságtól távol álltunk meg. Kivált Illovszky, odajött vagy 50 méterre hozzám, a kezét nyújtotta: „Bocsánat, igaza volt.” Megtanultam tőle, hogy ilyet is lehet.

„Beszélj, beszélj, majd kijavítunk!”

A már idézett tavalyi francia interjúban mondtam el azt is, hogy barátom, Zombori Sándor tanácsára a Montpellier tulajdonosa és vezetőedzője Budapestre jött kettős rangadóra. Sanyi 1982 ben ment oda játszani, és ajánlotta nekik Törőcsik Andrást, aki épp ellenem játszott azon a meccsen az Újpestben. A Népstadionban a találkozo után a franciák bementek a Vasas elnökéhez, hogy kell nekik a másik 9-es is: Laurent Blanc, Roger Milla, Nenad Stojkovic, Christian Lopez csapattársai lettünk.

Két, csodálatos és sikeres szezont játszottam kinn, fantasztikus borokat ittam, sajtokat ettem, a tengerparton sétáltam, és imádtam piacra járni. Ott, helyi környezetben kellett megtanulnom a nyelvet is, egyik csapattársam adta meg a módszert: „Beszélj, beszélj, majd kijavítunk!” 1986-ban (a mexikói VB évében) jöttem haza, mert megszülettek az ikreink.

A tulajdonos azóta is ötévenként találkozóra hívja a klub egykori játékosait a szőlőjébe: óriási sátor teli relikviákkal, fejedelmi vendéglátás és persze jobbnál jobb játékosok Valderrámától a távozásomkor igazolt Julio Cezarig. Legutóbb, 2015-ben 860-an voltunk. Alig várom 2020-at!

Laci, összefoglalva mi az, ami megfogalmazódott benned egy ilyen nem mindennapi játékos- és edzői pályafutás esszenciájaként?

A múltat nagyon-nagyon tisztelni kell.

Számomra szentírás volt, amit nekem ezek az emberek mondtak, hisz sokkal-sokkal többet tudtak a futballról. Olyan többletet, pluszt adtak, amire akkor és ma is rettenetes szükségem volt-van. Nélkülük nem lehettem volna az, aki vagyok.

Nagyon szépen köszönjük, hogy rendelkezésünkre álltál, s külön is, hogy jársz hozzánk, figyelsz ránk, segítesz bennünket, a szakmát, a gyerekeket!

Igyekszünk, hogy 2020-ban ne csak Franciaországban, hanem a magyar pályák mellett is jó érzéssel találkozhassunk. Addig is eredményes, sikeres Új Évet kívánunk!

UTE Labdarúgó Akadémia • kommunikáció

Kedvelj minket a Facebookon!

1%

UTE az utánpótlásértAdószám: 18165159-1-41